“Jövőre, veletek, ugyanitt!” – ezzel a mondattal zártam a beszámolómat épp egy éve, miután tavaly szeptemberben a női váltócsapatunkkal kicsit belekóstoltunk a triatlon világába. Ez egy amolyan vakrandi volt: gyors elhatározás, kiváló csapat. A tervet, hogy idén a teljes távon induljunk, a nyáron eltoltuk egy évvel. Egy hónapja aztán jött egy hirtelen elhatározás: „lesz, ami lesz”, és elküldtem a nevezésemet a Balatonmanre. Középtáv: 1,9 km úszás, 74 km bicikli (600+ szintemelkedéssel), 21,1 km futás. Egyedül.
A felkészülés…két gyerekkel és nyári szünettel…zajlott.
Eljött a nagy nap. Egy elég kemény éjszaka után (nagy szél, aggodalom, hogy meg sem rendezik a versenyt, gyerekek fél éjszaka nem aludtak, áramkimaradás az utcában hajnaltól stb.) már reggel hattól kíváncsian figyeltem az ironmanesekkel együtt az eseményeket, hogy mikor lesz a rajt, lesz-e egyáltalán. Végül három órát csúszott a program és az ironmanből duatlon lett, a középtávon azonban megmaradt az úszás.
Balaton, nekem a riviéra
Igyekeztem az utolsó pillanatban vízbe menni, hogy minél kevésbé fagyjak össze, gyorsan kikérdeztem egy tapasztaltnak tűnő úszót, hogy merre is kell majd úszni és hány kört, és indulhatott a közelharc a víz alatt. Erre ugyan lelkileg nem voltam felkészülve, de hamar sikerült alkalmazkodni a körülményekhez.
Egy ponton aztán már nem tudtam, hogy jobbról, balról vagy hátulról csapnak át a fejem fölött a nagyobb hullámok, de nem is érdekelt. Átadtam magam ennek a régi, ismerős érzésnek. Feküdtem a vízen, sütött a nap, és épp a kikötő irányába úsztam a strandról. Pont azon a vonalon, ahol gyerekként számtalanszor tettem ugyanezt. Akkor Apu kísért csónakkal, csak mert kíváncsiak voltunk, meddig van kedvem úszni. (Ki is említette, hogy nem lehet háton triatlont úszni?!) A harmadik körre befordult a szél, megérkeztek a hullámok (mindkét irányból), a vízből kifelé menet mindenki szitkozódott a szélvihar miatt. Nyílt vízi úszás. Balaton. Ez ilyen. Szeretem.
Amikor láttam, hogy simán teljesítettem a szintidőt, olyan boldog voltam, hogy teljesen megfeledkeztem róla: ez bizony verseny, és sietni kellene az öltözéssel.
A kerékpár – egy régi/új barátság kezdete
Aztán felpattantam a biciklire, kiértünk Fűzfőről és a miénk lett az egész főút, elfogott ez a különös érzés: valami izgalmas dolog történik velem. Erre készültem, egyedül vagyok, semmi más teendőm nincs, csak megélni ezeket a perceket. Gyermekkorom helyszínei, az összes kanyar, a fák, az illatok, rengeteg emlék. És most itt van a szél (50-60 km/h💃🏼), a sebesség (a szél gyorsabb volt), a dombok, a szabadság és a hála. Hála mindenkinek, aki lehetővé tette, hogy itt lehetek, aki motivált, és hála a testemnek is, hogy partner ebben.
A futás, egy megszokott terep
Még csak öt kilométernél tartottam, az első kör végén, és el sem tudtam képzelni, hogy ebből még három lesz. Kezdett küzdeni a gyomrom, tudtam, hogy túl magas volt a biciklin a pulzusom, de annyira jó volt tekerni, hogy nem tudtam, vagy inkább nem akartam lassítani. Zenét vagy hangoskönyvet nem lehetett hallgatni, így magamra maradtam.
Lassan megérkeztek a fiúk is, akik most végeztek az irontáv kerékpár részével, és minden futókörben várt legalább négy pacsizás. Nem volt lámpa a biciklimen, és tudtam, hogy este nyolc körül altatni kellene a gyerekeket, tehát muszáj volt futni.
A testem, a fejem már ismerte ezt a terepet. Egy félmaraton mindig megy. 15 km, 10 km, minden lépés, minden levegővétel ismerős volt. Majdnem pontosan hat órával azután, hogy a hullámzó Balatonban próbáltam rájönni, melyik bólyát kell majd megkerülni, boldogan futottam át a célon a fűzfői strandon, ezzel kipipálva a 10 éve írt bakancslistám 9. pontját.
Köszönet
Ezúton is köszönöm a tippeket és felkészítést Hannesnek, Gergőnek, Klárinak, Áronnak és Chrisnek, a közös futásokat Evelynnek, Annénak, Ginának és Katjának, a gyerekfelvigyázást Kamilláéknak és Anyunak, az egész éves testi és lelki gondoskodást Áginak, Gabinak és Karinnak. A drukkolást pedig különösen Ágotá(k)nak, Ancsinak, Zitának, Orsinak, Judit(h)(ok)nak és Gábornak.
Triatlon. Háton úszva, nagymamás kis szütyővel a biciklin kekszet, ropit majszolva, majd pedig anyu birsalmasajtjával a kezemben futva. Jövőre, veletek, ugyanitt?