Beszámoló egy függő szemszögéből
Valóban van valami abban, hogy a futás függőséghez vezet. És ez a függőség ragadós.
Szülinapi kívánságok
Ha már kerek születésnapom volt februárban, mit is kívánhattam volna mást, mint egy futós vakációt. Edit kereste ki a helyszínt: Róma. Amikor meséltem róla Ginának, csak nevetett: “én már rég beneveztem. Josef, Erwin, Richi és Barbara is ott lesznek”. És nem viccelt.
Mivel félmaraton nem volt Rómában, még ősszel beneveztünk Edittel és Évivel a 42 km-re. Ugye, aki egy felet tud futni, az egy egészet is…biztattam őket. Otthon ekkor még nem említettem meg, hogy az igazi tervem nem állt meg Rómánál. Három héttel később egy terepfutó versenyen terveztem indulni. Pontosabban egy “ultra” terepfutáson, ami mindig is izgatta a fantáziámat. 53 km 1500 méter szintemelkedéssel (és -csökkenéssel), Bécsújhelytől nem messze. Hogy nehogy valaki lebeszéljen róla, gyorsan beneveztem ide is. És már kész is volt a születésnapi parti szervezése.
Így esett, hogy Christian márciusi születésnapját Rómában ünnepeltük. Én egy maratonnal, Christian pedig azzal, hogy munka nélkül tölthetett egy hosszú hétvégét velünk.😛
A buliba meghívottak listája
A felkészülésben talán a legfontosabb tényező az volt, hogy az idei telet komolyabb betegség nélkül átvészeltem, amelyben nem kevés szerepet játszottak a szomszédaink, Karin és Opa Christian.
Az utóbbi hónapok szerves részévé vált, hogy szabad napjainkon (köszönjük, Christian) egy kiváló hölgy társasággal (Anne, Gina és Katja) különböző útvonalakat fedezünk fel. (Csajos futást is mondhatnék, ha életkorunk nem 40-61 közé esne.) Évivel és Edittel főként online értekeztünk és motiváltuk egymást.
Alapozás Rómában egy maratonnal
A maraton hétvégéje csodálatos volt, még akkor is, ha a gyerekek már az odautat is betegen kezdték, és a vonatok sem épp a pontosságukkal tűntek ki. Rengeteg ismerőssel futottunk össze, volt, akivel csak néhány percre, másokkal hosszabb sétára vagy vacsorára is jutott idő. Évivel például 20 km-t futottunk együtt a maraton során.
Utolsó simítások
Hazaérve még egy kis finomhangolás következett: edzőtábor Tante Dunjával (más gyerekbarát termálhotelnek hívja), néhány súllyal megrakott hátizsákos túra Nanával és barátaival (kirándulás gyerekekkel), Gabi nővérem az utolsó pillanatban megfoltozta a futóhátizsákomat, Christian szülei pedig elvállalták, hogy mindkét gyermekünk életbentartásáról gondoskodnak a hétvégén.
Kezdődhet a buli: Rosalia Trail Challenge
Három héttel később épp megérkeztem Katzelsdorfba a rajthoz, amikor kaptam egy üzenetet Karintól: most indultak el a 38 km-es túrán a Rosalia Trail kihíváson. Ő amúgy pont 12 órával ezelőtt még a – két szülés után némelyest – szétcsúszott derekamat tette helyre egy masszázzsal. Úgy számoltam, hogy 10:30 körül fogjuk utolérni őket.
A rajtra a meleg épületben várakoztunk az egyesületünk (ULTHeustadlwasser) többi tagjával. Csatlakozott hozzánk Kata is, aki nélkül talán sose kezdtem volna el értelmet látni a terepfutásban. Zita és Ági, gyakorlott szurkolócsapatom oszlopos tagjai, otthon lesték a netet óráról órára a hírek után.
Elrajtoltunk!
– A római maraton egy ideális hosszú futás volt a mai versenyhez – válaszoltam nem sokkal később Erwinnek, aki boldogan nyugtázta, hogy a maratont már csak felkészülő futásként kezelem.
– Azt hiszem, sikerült megfelelően megfertőznünk az elmúlt néhány évben
– mosolygott és futottunk tovább.
Elég tempósan vettük az első félmaratont Ginával. 10:14-kor értük utol a felfelé kaptató Karint és Opa Christiant, még belefért néhány közös fénykép. Szavak nélkül is tudtuk, milyen szerencsések vagyunk, hogy együtt lehetünk itt.
Elhagytam már a 30. km-t, amikor eszembe jutott, hogy Leno fiunk hamarosan elrajtol a payerbachi tavaszi futóversenyen. Idén egyedül képviseli a családot a helyi rendezvényen, bízunk benne, hogy jövőre nem egy napra esik majd mindkét esemény.
Tudtam, hogy a felkészüléshez képest túl gyorsan futok, de valahogy ma érezni akartam a hatást. Megélni újra a határaimat. Ahogy a lényegtelen dolgok és a stressz eltörpül, a szívverés felgyorsul, mégis nyugalom vesz körül, különös érzelmek kerülnek a felszínre, a világ és az életünk leegyszerűsödik.
Fel sem tűnt, hogy már a maratonon túl vagyok. Egyszerűen csak megnyugvással töltött el, hogy a völgyben futhatok. Ezt a terepet már ismerte a fejem és a lábaim. Tudtam, hogy 10 km ide vagy oda nem számít.
A célban Katja és Opa Christian vártak ránk, Ginával gyakorlatilag egyszerre érkeztünk. Furcsa és szép család ez a futócsalád és a barátaink. Valami, ami nélkül más lenne az életünk, mások lennénk mi. Valami, ami függőséghez vezet. Futással vagy anélkül, együtt egy úton. Mégis mindenki a saját útján.
A másnap
Vasárnap felmerült, hogy kettesben tölthetünk a férjemmel egy órát:
– Elmehetnénk ma a Looshausba enni a szüleimmel, de hatan nem férünk be az autóba – vetette fel Christian
– Végülis csak 5 km. Néhány méter szintkülönbséggel. Futva. – válaszoltam.
