A szombati sonnwendsteines „tapering”után elérkezett végre a következő terepfutó-kihívásunk: a Sopron Trail. A megelőző éjszaka feltűnően nyugodt volt – mondhatni: „tapering anyukáknak”. A gyerekek (néhány ébredéssel persze) majdnem hétig aludtak. Már szinte wellnessnek nevezhetnénk, ha nem kellett volna legkésőbb 7:00-kor elindulnunk. Szerencsére Christian mindig zseniálisan kezeli a reménytelennek tűnő helyzeteket.
Ez a kiruccanás már néhány hónappal korábban fix volt: egy olyan vasárnapi futás, ami nincs túl messze, Reichenauból és Bécsből is jól megközelíthető, nem túl hosszú, van benne némi szintemelkedés, de nem túl sok és lehetőleg minimális mennyiségű meredek lejtő. Egyszerűen jó: szívnek, lábnak és léleknek egyaránt. A táj pedig természetesen csodálatos. A soproni nap mindenkinek ígért valamit: Katjának egy nyugodt vasárnapi futást, Ginának és nekem egy kis versenymotivációt.
Pár hete aztán L1 is jelentkezett: feltétlenül szeretne megint futni egy versenyen. Választhatott: 500 méteres gyerekfutás egyedül vagy 1,5 kilométer 60 méter szinttel, de apával. A válasz egyértelmű volt: természetesen apával. Szerencsére Chris nemrég eltört bokája már annyira rendbe jött, hogy (L2-vel a karján) bírta a tempót. Így egyértelművé vált: ez a nap igazi családi terepfutónap lesz.
És ahogy az ilyenkor lenni szokott – legalábbis ami a „száguldó asszonyokat” illeti, a végére azért egy kicsit több lett, mint eredetileg terveztük. Az óra végül 26,6 km-t és 860 méter szintemelkedést mutatott. De hát ki is számolja ezt ilyen pontosan?😋
A nap meglepetése pedig: úgy tűnik, tökéletes versenyt választottunk. Mind a négyen dobogóra állhattunk (legalábbis virtuálisan): Gina és L1 a korosztályos 1. helyen, Katja és én pedig 3. helyen végeztünk.
Meleg volt? Naná! De a soproni erdő szerencsére sok árnyékot adott, az egész útvonal jól futható volt. A hangulat családias, a pálya változatos és remekül kijelölt, a szervezés pedig kiváló volt.
Egy átlagos vasárnapi futásnak indult, de valahogy többet adott. Együtt vágtunk neki, mégis mindenki a saját útját járta. Voltak benne emelkedők, lejtők, árnyékos és napos szakaszok, mint bármelyik nap. Haladtunk, megálltunk, nevettünk, küzdöttünk, egyedül, de mégis együtt. Egy jó nap volt. És néha ennyi éppen elég.
(📷 Biró Alma, Pete Zoltán)