„Mikor indultok holnap?” – kérdezte tőlem Christian péntek este.
„…”
„Hét harminc?”
„Nem, mégy harminc.”
„Komolyan? Kivel?”
„Na, szerinted kivel?!”
És igen, az ötlet természetesen Ginától származott. Katját és engem mondjuk nem kellett sokáig győzködni. Megbeszéltük, hogy még reggelire visszaérünk: a terv tehát az volt, hogy fussunk egyet, mielőtt Christian munkanapja elkezdődne.
A legnagyobb kihívás az volt, hogy hajnali 4-kor senkit se ébresszek fel a lakásban. A két bécsi hölgy már fél négykor elindult. A Preiner Gscheidnál parkoltunk, innen indultunk fel a Raxra néhány perccel öt előtt. Felettünk tiszta, csillagos égbolt, a horizonton pedig lassan vörösen derengeni kezdett az ég alja, minden a tervek szerint alakult. Mondjuk a telefonom az autóban maradt, de így is volt nálunk kettő fényképezni, és legalább volt esélyem tartani a tempót a többiekkel, amíg ők meg-megálltak.
Körülbelül 65 perc után elértük a Karl-Ludwig-házat. Hat óra volt ekkor. Jól álltunk időben, ezért úgy döntöttünk, továbbmegyünk, fel a Heukuppéra. Ahogy vörösödni kezdett az ég alja, arra jutottunk, hogy ez talán még szebb is, mint maga a napfelkelte. Fejlámpák lekapcsolva, teljes csend és az a pillanat, amikor az ég sötétkékről pasztellrózsaszínre vált.
Fél hétre értünk fel: alattunk a ködtenger, aztán tíz perc múlva az első napsugarak, amelyek áttörnek a felhőkön. Nem volt giccsesen tiszta napfelkelte, inkább csendes és nyugodt: benne volt minden, amiért jöttünk.
A lefelé kocogás is nyugodtan telt, a jövőről és az élet kérdéseiről beszélgetve, majd időről időre elcsodálkozva, hogy milyen mély a csend odafent. Reggel 8 körül már a Waldschlösslben ültünk, kávét főztünk és új terveket szőttünk.
Egy tökéletes napindítás, még mielőtt a világ igazán felébredt volna.